Carson Coma - Feldobom a követ
A negyedik lemez első számú dala viszont még messzebb
jutott, mint ahogy azt a becsületesen és transzparensen
fejlődő csapat életgörbéjéből ki lehetett volna következtetni.
Ebben a dalban
A Carson Coma már korábbi lemezein is közelített egy „nagy” dal megírásához. Potens nóta volt a Kreol kék pillanatok, a Truman Show vagy a Porszem, amelyek már valóban pompás dalköltészeti képességekről árulkodtak. A negyedik lemez első számú dala viszont még messzebb jutott, mint ahogy azt a becsületesen és transzparensen fejlődő csapat életgörbéjéből ki lehetett volna következtetni.
A 23-as (IV.) lemezen a garázsrockos, bluesos hangzás bombasztikus arénarockká növekedett. Ez baromi jól szól, de valójában a lemez legtöbb dalát kásássá és zavarossá teszi, sűrű viaszréteggel vonja be őket, amely alól nem látszik ki az eredeti anyag. A Feldobom a követ ezt úgy ússza meg, hogy dob–basszus kombóra épül, nincs csordavokál, se fémesre húzott gitárriff, a dal minimalista, minden az ihletett szöveg húzásán múlik.
A reduktív hangzás nagy előnye, hogy apró megoldásokkal meg lehet ragadni a dalt, ki lehet fordítani magából, be lehet indítani, le lehet állítani – ez pedig itt mind sorban meg is történik. Elsősorban a leheletnyi gyorsulás–lassulás a ritmusszekcióban, ami figyelemre méltó.
A dalnak a tempója önmagában egy kompozíció. Ezt nem lehet stúdiótechnológiával kimérni, ehhez összeszokott és merész zenekari kémia kell, érzéki dinamizmusokkal. A refrének előtti hook, a cirkuszos gitártéma valahogy mind működik, a dalszerkezet baromi izgalmas, a „nem a te hibád” bridge-rész tényleg eksztatikus, a zárás is tökéletes – de ezek a leheletfinom ritmusváltások nélkül nem jutnának ilyen messzire.
Jó a szöveg is, és jól is szól. A magyar nyelv újszerűen ritmizál, még az olyan szavaknál is, mint nepotizmus, amit egyébként nehéz elképzelni egy húzós popdalban. Az énekes dühös, ambivalenciákkal küszködik, úgyhogy ír, nyersen, saját hétköznapi benyomásaiból kiindulva – politikai kérdésekig és a haza fogalmáig eljutva.
A dal egy párkapcsolat témáját írja le, amely allegorikus kereteket kap: a főhős anyaországgal kapcsolatos küszködését is megjeleníti. A partnernek felhánytorgatott kritikák az ország viszonyában is értelmezhetők. „Haragszol? Lassan tipikus. Mindig ez van, ha én vagyok kritikus. (…) Biztosak abban, hogy szakítanunk kéne, De én még itt lakom tizenhat éve. (…) Lehet, hogy seggfejség, hisz befogadtál. Azon az ablakon mászok ki, amit nyitva hagytál.”
Sikerült úgy beállítani a szöveget, hogy legyen odamondós, az érzelmek vigyék, de mégis mozogjon benne némi gondolatiság. Türelmetlenül pulzáljon, de feszes és jól szerkesztett legyen. A lemez többi dalánál kicsit didaktikus a „tanulság” vagy a mondanivaló, itt viszont tökéletes az egyensúly a közönségnek címzett üzenet és a személyes élmény kiírása között.
És a legfontosabb, ami baromira hiánycikk a popzenében – nyit a már klasszikussá érett művészetek felé. Azzal, hogy egy Ady Endre versre utal a cím, (Föl-föl dobott kő) máris hatalmas perspektívát nyer a dal. A popzenében mindent csakis a saját szívünkből, lelkünkből akarunk előteremteni, mintha nem lenne alattunk egy sokszáz éves kultúra, annak mindenféle felhalmozott érzelmi és gondolati muníciójával.
Párbeszédet létesíteni letűnt korok nagy-nagy alkotóival, és rajtuk keresztül megérteni, kiegészíteni a 21. századi tapasztalatainkat, benyomásainkat. Alighanem ebben rejlik a sokszor infantilisen individualista kortárs zene kiugrási lehetősége. Áttüzesedni egy-egy zseniális verstől, regénytől, festménytől, továbbírni azt a saját nyelvünkön, bele a saját korunkba. Ilyen dolgok kerekedhetnek ki belőle.
Borítókép forrása: Live Nation Magyarország



















