Pogány Induló - Afro Beat
És ez ilyen egyszerű, hiszen mindenki ugyanarra gondol, ugyanazt látja álmaiban, a szívébe ugyanaz van írva – csak egy bűvös beat, egy dallam kell, ami felszabadítja az embereket.
Ebben a dalban
Az Afro Beat olyan, mint egy jól irányzott pofon, amitől egy pillanatra megáll a világ – a vége mégis egy meleg baráti ölelés lesz. A felütés beránt, felébreszt, beolvas, aztán pedig kimenekít az egészből.
És meg is érkezel, egy késő nyári délutánhoz, a Dunakanyar elhagyott szegletében, ahol minden és mindenki ismerős. Ahol nincs semmi, ami kétkedést vagy nyugtalanságot ébresztene. Ahol mindenki közös nyelvet beszél. Mindegy, mit mondasz, hogy milyen hülye vagy – csinálhatsz bármit, jól fog elsülni, hiszen ismernek és értenek. Édes a nosztalgia, ez pontosan ugyanolyan, mint anno – azaz ősbizalom vesz körül, mint gyerekkorodban. Lubickolsz benne, és tolod tovább a süket dumát, mint mindig, nem is lehetne másképp.
Gyerekkoromban azt hiszem, ilyennek képzeltem a művészet lényegét: csupán ki kell állni egy színpadra (akkor már persze félmeztelenül), elszavalni / dörmögni / motyogni egy bűvös sort, mire a hallgatóság egyszeriben elfelejtkezik magáról: kollektíve kiszakadunk az érzéki valóságból, a nők a férfiak kezei közé vetik magukat, a fiúk megtáltosodnak és idegen nyelveken kezdenek beszélni, felismerjük egymást egymásban, megszűnik az egyetemes idegenségérzet és összeolvadunk egy nagy forró embermasszában. És ez ilyen egyszerű, hiszen mindenki ugyanarra gondol, ugyanazt látja álmaiban, a szívébe ugyanaz van írva – csak egy dallam, egy beat kell, ami felszabadító erővel hat. És ez ilyen egyszerű, hiszen az emberek egyszerűek, az igazság természete egyszerű, az afrobeat annyira egyszerű, hogy az már fáj, mint minden, ami szívből jön és életerős. Nem számítanak a nyakatekert elméletek, a vájtfülűség vagy az intellektus – mindent felülírnak a dallamok, meg a félmeztelenre vetkőzött energiaközpontok a színpadokon.
