Városi pop és vidéki rock? - A hazai könnyűzene természetföldrajza
Az, hogy Mohácson milyen gazdag balkán zenei világ működik, Pécsett min alapszik az alternatív zenei kultúra, mi a helyzet a budapesti undergrounddal, a szegedi újhullámos hiphoppal, vagy Székelyföld magyar ajkú bandáival, mind-mind megérne egy külön misét, külön elemzést.
Városi pop és vidéki rock? – A hazai könnyűzene természetföldrajza
Az, hogy Mohácson milyen gazdag balkán zenei világ működik, Pécsett min alapszik az alternatív zenei kultúra, mi a helyzet a budapesti undergrounddal, a szegedi újhullámos hiphoppal, vagy Székelyföld magyar ajkú bandáival, mind-mind megérne egy külön misét, külön elemzést. De a kérdés első, átfogó szintje mégiscsak az urbánus–vidék törésvonal felfejtése. Nem is a „Budapest: város, minden más vidék” felosztásra gondolok, hanem egyfajta attitűdkülönbségre, amely a kétféle életmódból, világnézetből, szociológiai adottságokból fakad, és ami azt is erősen meghatározza, hogy hol milyen zene születik.
Esszé napjaink könnyűzenéjének megoszlásáról és művészetszociológiai jellemzőiről.
Vidék
A vidékhez természetszerűen kötődik a népzene, mint a parasztság egykori művészete, organikus kulturális hagyatéka. Ennek a hagyatéknak a továbbélése a történelem ilyen vagy olyan pontján már mindenhol megtört, újjászervezése pedig inkább városokhoz kötődik – a nagy hatású táncházmozgalmat például a budai értelmiség indította el. A csűr- és világzenei fesztiválok ötlete is gyakran urbánus közegben fogan meg, maguk az események viszont már vidéki helyszíneket kapnak maguk alá. Ezek a kortárs magyar kultúra és könnyűzene igazán ünnepélyes, autentikus pillanatai (pl. Ördögkatlan, Művészetek Völgye, Örvényesvölgy stb.). Az emelt szint az udvarfesztivál koncepciója, amelyben egyszerű falusi porták válnak bemutatóhellyé, kiállítótérré vagy koncerthelyszínné. Ilyenkor a kézművesség, a mesterségbeli tudás és a népdal is visszakerül a magaskultúra poros polcáról az eredeti helyére, és újra közösségi tapasztalattá válik.
A könnyűzene háza tájáról sokan alkottak nagyot ebből az eszmevilágból töltekezve – gondoljunk csak a Ghymes, Kaláka, Csík zenekar életműveire. Vagy az inkább érzületben, mint zenében erre kódolt projektekre: Magna Cum Laude, Szabó Balázs Bandája, Magashegyi Underground…
Egyféle természetközeli harmónia dolgozik az ő zenéjükben is, és aktívan keresik a modern ember kapcsolódási lehetőségét a természetközeli, népi világgal.
A vidék zenei világához a világzene is szorosan kapcsolódik. Ebben a műfajban az improvizáció és a kötetlen örömzene a népzenei hagyományok működésmódját idézi: a zene nem lezárt műalkotás, hanem immateriális, folyamatosan alakuló, közösségi gyakorlat. Ezzel szemben az urbánus zenei öröklődés nagyon is materiális: a zene passzív, zárt egységként – a nagy és örökös zenefolyamból a jogi bürokrácia által kiszakított – felvétel formájában öröklődik.
Ha kivonjuk a vidék rurális térségeiből az említett rendezvényeket, nem sok minden marad. Errefelé a kereskedelmi tehetségkutató műsorok és a streaminges toplisták nagyobb hatást gyakorolnak, mint a fejlettebb városokban, ahol diverzebb a kulturális kínálat. A pejoratív hangzású falunapok zenei kínálata az aktuális sztárokból – a kereskedelmi tehetségkutatók felfedezettjeiből –, illetve cigányzenéből, mulatósból és nótákból építkezik. A YouTube toptrending (ami nagyon veszélyes hely tud lenni) is erősen töltekezik a falusi térségekből, bár ezt a zenei világot ugyanúgy hallgatja a városi felsőosztálybeli fiatal, mint egy szegregált területen élő roma srác.
A városból nézve a vidék – már a kisvárosok vidékénél járunk – egyik legérdekesebb zenei maradványa a rockzenei stíl. Ha a progressziót valamiféle nagyvárosi jelenségként fogjuk fel, akkor vidéken tovább élhetnek azok a műfajok, amelyek a nagyvárosi környezetben már lecserélődtek. A rockzene vidéki településeken továbbra is meghatározó: a Kárpátia még mindig meg tudja csinálni az országos kővárturnéját, az őspunkzenekarokat is meghívják még ide-oda, és terem babér az Auróra, a Moby Dick vagy a Pokolgép muzeális értékű bandáinak is. Említsük meg a művelődési házak elhaló intézményhálózatát is, amelyben sok helyütt ugyancsak a renegát rockzenekarok tartják a lelket és a közönséget. Annál a néhány zenei klubnál pedig, amelyik fennmaradt a Covid után, joggal remélnek egy-egy jól fizető estét az Iron Maiden-, AC/DC-, Nirvana- és Guns N’ Roses-tribute-zenekarok garmadájától.
A rockzene krémjét (Depresszió, Road, Leander Kills, AWS) én ugyan nem sorolnám direkt módon a vidéki életérzéshez, de az őket eltartó lojális rockermentalizmusnak mégiscsak itt van inkább a bázisa.
Ami még izgalmas ezen a térfélen, hogy egyértelműen vidéki identitással lett Magyarország talán legnépszerűbb zenekara az elmúlt évtizedben a Bagossy Brothers Company. A gyergyószentmiklósi testvérpár alapította zenekar, ha nem is a zenei hagyományok közvetlen felmutatásával, de közvetít némi helyi jelleget.
Egyrészt büszkék a szülőföldjükre, és gyakran hivatkoznak rá; másrészt az otthon fogalmából következő biztonság és bizonyosság érzése egészen áthatja a zenéjüket, amely így megbírja a helyenként kesze-kusza, zavaros szövegeket is. A sikerüknek szerintem pont ez a szívmelengető otthonérzés és beágyazottság a titka, amely a vidéki identitású zenének általában is fontos eleme. (Az már más kérdés, hogy ebben könnyű ellustulni, a banális megoldások csendes vizén elringatózni évekig.)
Mindenesetre a könnyűzenében nem a lokális hagyományok zenei megidézésében ragadható meg a vidéki identitás, hanem az otthonosság és a valahová tartozás élményében. Ez a biztonságérzet és bizonyosságtudat éppúgy kiérezhető, mint annak hiánya – ami tehát művészileg talán több lehetőséget is rejt magában.
Legutóbb ilyen népfrontos zenekara az országnak talán a Tankcsapda lehetett erről az oldalról. Az ő identitásuk is egyértelműen meghatározott: „a három kibaszott tank Debrecenből”. Náluk a szövegvilág is mindig visszajelezte az alapállást: karcos, keresetlen társadalomkritika, főleg a fogyasztóiság és a bulvárosodás felől, ami a nagyvárosi lét sajátja. De sokszor megénekelték a szakrális kiüresedés témáját is (Adjon az ég, Kísérlet száma, A Négy) és vidéki létforma élményvilágát. (Alföldi gyerek, Hatalom nélküli rend)
Város
Kezdjük azzal miért a pop dukál a városhoz?
Mert a városban nagyobb a hozzáférés a popkulturális intézményhálózathoz, kiadókhoz, koncertlehetőségekhez, zenei kurátorokhoz; közelebb vannak a tűzhöz – könnyebb bekerülni a körforgásba, és hamarabb felismerhetőek az új, nemzetközi trendek. Ez meglátszik a hallgatottsági mutatókból, az urbánus oldal előadói nagyságrendekkel nagyobb közönséget mozgatnak meg, mint a vidék zenei hangjai. Egyszerűen populárisabbak. (Ha már szociológia, akkor nyilván azért is, mert többen élnek nagyvárosokban.)
Ennek a kiterjedt és GDP-ben is mérhető zenei intézményhálózatnak manapság a csúcsdísze és szimbolikus tere, egyben masszív pénztermelő gépezete a Budapest Park – jelenleg a magyar könnyűzene szentélye és hőn áhított trófeája. Amióta a Budapest Parkban mérik a sikert – nagyjából tíz éve –, számos előadó vált itt korszakossá: Elefánt, Sisi, Hundred Sins, Krúbi, Analog Balaton, Carson Coma, Beton Hofi. Ők mindannyian urbánus érzületű előadók. Különböző zenei nyelveken szólalnak meg, de közös bennük a személyes, önfeltáró megszólalásmód, az érzéki hangzásvilág és az idealizálás elutasítása. A kérlelhetetlen individualizmus – a nagy átfogó igazságok megfogalmazása helyett (amire a „vidéki hang” még azért törekszik) a nyers, vagy absztrakt, de feltétlen kompromisszumentes egyéni élményvilág az érvényes. Bármilyen közhely tabu, az irónia pedig sokszor paradigma; a politika is fontos és visszatérő téma pláne az elmúlt években.
Az említett nevek inkább az underground oldalágát képezik az urbánus popzenének (aminek ugyanúgy hatalmas felülete van) – a mainstream felől a legélőbb példa szerintem Mehringer. Ő a Wellhello, Halott Pénz, Follow the flow „jófiúimázsába” illeszthető be, de kis válik, hiszen már tisztán szólóelőadó – a személyesség felértékelődésének a jele, hogy a zenekarok, alkotóközösségek megfogyatkozni látszanak. Az előretolt személyességből következik a bulvár, ami gyakran megköveteli a zenétől, hogy szenzációhajhász legyen és provokatív. Számos zenei celebnél (Nagy Bogi, T.danny, K.Kevin, Marics, Byalex) a zenének sokszor a nyilvánosságban betöltött pozícióban van alkalmazott szerepe.
A nagyvárosi életérzés legfontosabb témája az éjszakai élet, a párkapcsolatok és az önkép bizonytalansága, az önmegvalósítás – önreprezentáció, ne adj’ Isten öntetszelgés.
A közösségi élmény és az individualizmus furcsa elegyét adja ki ez a mainstream zenei világ: együtt vagyunk, de mindannyian a saját történetünk főszereplői akarunk lenni; a közös refrén közösséget teremt, de a dalok abszolút egyéni, izolált élményeket emelnek a középpontba.
Ez a nagyvárosi légkör: sok közösségnek részesei vagyunk, de a saját identitásunk felépítéséért mi felelünk.
Az említett sorba tartozik Dzsúdló is, akinél ugyan gyakran szóba kerül borsodisága, de szemmel láthatóan nem tud vele mit kezdeni: a látványosan hiányzó identitás helyébe érkezik a popzene El Camínója – elidegenedéssel, szorongással, önkereséssel, majd egy hatékonyan alkalmazható éndimenzió legyártásával és egyéniségkultusszal. Mindez egy profin összerakott termék kontúrjain belül.
A hiphopnak (ami a mainstream nagyrészének alapműfaja) egyébként semmilyen vidéki vonatkozása nincs. Iparvárosokból indult, panelnegyedek, helyi szubkultúrák a fontos színterei, és a városi élet válik benne identitássá, a mobilitás, a státusz, a fogyasztás és az egyéni önmeghatározás. Sokszor érinti a nyomort, a szegénységet, de azt is nagyvárosi vonatkozásban.
Sokan vannak, akik a kettő közé tájolhatók. A Fishing on Orfű alternatív zenei csomagjában például megvan a népi vonal és a vidéki érzület, de csak mint a városi életmód számára értékes és hasznosítható tartalom (Bohemian Betyars, Parno Graszt, Дeva, Co Lee, Quimby). Vannak, akik városi témákat dolgoznak fel, de fontos számukra a származási helyük. (Ezt a Road Movie sorozat szépen bemutatja.) És olyanok is sokan vannak, akiket sehogy sem lehet feltenni erre a tengelyre, mert egyszerűen nincs értelme, nem ad ki semmilyen megfejtést.
Ne feledjük, valamikor a tájegységek szerint változó gazdag népzenei világgal léptünk a modernizáció útjára, egy elképesztően gazadag zenei kultúrával. Én örülök mindenféle elkülönböződésnek, hogy vannak eltérő ízlésvilágok és kulturális formák még mindig, és hogy a tömegkultúra egylőre nem homogenizált mindent.
A digitális korszakban ugyan a zene mindenhová eljut, a Spotify és a YouTube pedig elvileg felszámolja a földrajzi határokat, lám-lám, a zenei kultúra mégsem vált teljesen helyfüggetlenné. És ez így van jól: minden olyan kezdeményezés üdvözlendő, amely karaktert, elkülönülést és decentralizációt képvisel, vezesse akár városi, akár vidéki spiritusz.

























