Pavilon – Deja vu

A belső hangok veled kelnek – amint öntudatodra ébredsz, már ott is vannak, és rágják a füled, na meg a lelked. Éppen hogy csak magadhoz térsz, máris a kellős közepén vagy a tébolynak. Meg sem próbálsz rendet rakni, szalonképesre állítani magad, minden indulatodnak utat engedsz, egyedül vagy, nem fognak vissza. A partokat felégeted, a hidakat hagyod, telibe öleled a félholtat, megszáll a téboly és a végtelen űr. Itthon vagy, a honvágyaddal együtt.

A Pavilon olyan mennyiségben tolja ki szövegképeiben az idegi frusztráltságot és a türelmetlen zenei fantazmagóriákat, hogy el tud lepni, gondot okoz a befogadása – ezt persze vehetjük meg nem alkuvásnak és maximális zenei önazonosságnak is. Itt most szerencsére van egy slágeres refrén is, a testvérpárból feltörő, sokszor artikulálatlan, izomerőből táplálkozó energia egészen kimérten, professzionálisan szólal meg. Persze a Pavilonság itt is dominál, a szövegtobzódás és a keresetlen punkos hangnem.

Nem ernyed el a Deja Vu szövege sem, végig feszültséget hordoz, kétségbeesett kikiabálás valami önfelemésztő spirálból.

Olyan intenzív a küzdelem, hogy beleizzad az ember, pláne ha nézi hozzá a klipet is.

De jönnek gitártémák, finom hangsúlyeltolódások, versszakonként zenei reflexiók a szövegre, amik kicsit elemelik a dalt, és ez jót tesz neki. És jön a pszichés megpróbáltatásokat nagyszerűen summázó refrén is: Egy halkan szól, hogy ordíts, más ordítja, hogy hallgass. Vonyít a sok bárány, ezt bégeti a farkas.
Sikerült kiírni, összefoglalni, besűríteni ebbe a duplacsavaros refrénbe azt a rengeteg gondolatkísérletet, ami áthálózza és néhol követhetetlenné teszi a Pavilont. Átengedték a mondanivaló egy részét a szimbolikus tartománynak, úgyhogy már nem kell annyi mindent tételesen elmondani – lett egy nyugvópontja a történetnek. Nagyon emlékezetes nóta.

Szerencse, hogy tudnak a fiúk dubsteppet is – ha van dal és tartalom, amihez dukál egy ilyen snitt, akkor a Deja Vu az.