Indigó - Sivatag

Tehetetlenül kódorogsz a sivatagban. Végre felérsz egy homokdombra, az onnan megnyíló látvány viszont rettenetes: dűnék, dűnék végig a horizonton. Arcodat kendő fedi, a szemed sötéten villan ki mögüle; szellemeket keresel, amelyek utat mutathatnának – de a lidércek, amelyek megelevenednek előtted, csak végigmérnek, aztán elillannak. Sóvárogsz valami nagyon távoli után, miközben telik az időd – minden kiszárad benned és körülötted. Térdre kényszerít a természet és a természetfeletti. Rezignáltan végig követed a mozdulataidat, ahogy elernyednek a végtagjaid – a dal azonban zakatol tovább, a vándorlás nem áll meg.

„Tova fut a szellem a sivatagi hőben.
Délibáboktól mámorban
Számold a szemeket a homokban.”

Indigo sikeresen teremt meg egy egész világot három perc alatt. Ez a sivatag belső táj: hamis délibábokkal, a lélek és a test szomjúságával valamire, ami még irtózatosan messze van, (ha van egyáltalán). A kilátástalanság dala ez, amelyben mélyen belenézel az előtted álló gyötrelmekbe.

Az atmoszférikus vokálok a kedvenceim.