Platon Karataev - Odaér
Szoborszerű, hideg, méltóságteljes emberalak vagy, akár egy szerzetes, aki már-már megkövült az időtlen várakozásban
Ebben a dalban
Szoborszerű, hideg, méltóságteljes emberalak vagy, akár egy szerzetes, aki már-már megkövült az időtlen várakozásban. Száz meg száz éve fejted az enigmát, a létezést; egy váratlan pillanatban dalra fakadsz, megtöröd a csendet, elmondod a tapasztalataid. Valahonnan rád talált egy ritmus, egy feszült dallam – már csak a nyelvet kell igába hajtanod. De meddig engednek a szavak elmenni? Mennyi mondható el abból, ami feltárult előtted a valóságból? Nincs egyszerű dolgod: a körforgásról kell beszélned, a túlsó partról, álmok lármájáról, a szúnyog szárnyáról, szarvasról, óceánról és az igazságról egyszerre.
A Platon Karataev nem az önmegvalósítás lehetőségeit keresi a könnyűzenében – nem is az ösztönkiélés, kikapcsolódás szabadságát. Inkább valamiféle – szerzetesi értelemben vett – szükségszerűséget. Zenéjük templomi zene, áhítat és alázat járja át, kollektív élményekből táplálkozik.
A pszichológia és a vallások legtöbbje úgy tartja, vannak objektív rétegei a pszichikai létezésnek; ha mélyre megyünk egy egységélmény vár mindannyiunkra, csak a felszínen osztódunk darabokra. Ezt az univerzális középpontot kell megénekelni, amennyire csak lehet, így lehetünk együtt igazán – áll a Platon Karataev ars poeticájában.
Azért akármilyen zenei témák nem vezetnek el minket ehhez a középponthoz. A Platon viszont rendre megtalálja azt a pár hangot, azt a minimalista dalformát ami visszatükröz valamit a dolgok mögötti dolgokból. Az Odaérben a gitártéma és a power rockos zakatolás nagy távolságot nyit az énekszövegnek, az pedig betölti a zene adta kereteket. Misztikus gregorián dallam, ami piszkosul fülbemászó; a végtelenbe nyújtózik a dal és vele bárki, aki tudja tartani a tempót.
