Bongor - APA

Ebben a dalban

Kívül vagy. Kívül a zenei határokon, kívül az élet ismerős helyzetein. Megrázó élmény ez az egész: ahogy kihív a hóra az elbeszélő, a hidegbe, hogy akkor most elmondja, mi van, miközben te érzed, nem vagy rá felkészülve, nincs meg hozzá a kellő lélekjelenléted, egyszerűbb lenne bent maradni a langymelegben, és csak utólag rákérdezni, mi is történt, mindenesetre tartani egy tisztes távolságot ettől az egésztől, mi közöd van neked ehhez, de a dal nem kérdez, hanem behúz, kíméletlenül, közvetlen közelre, metsző hidegséggel és józansággal suttogja a füledbe a mondanivalót, ami félelmetesen valóságos, köpni-nyelni nem tudsz, hiába próbálnád elbagatellizálni, elkenni valami életbölcsességgel, hogy ne érezd magad teljesen kiszolgáltatottnak és fegyvertelennek, hogy ne érezd a belső remegésed, a történés súlyát a mellkasodon, de nem lehet, ezt csak hallgatni lehet és figyelni, hogy ragad magával a kegyetlen hullámvasút, amiről fogalmad sincs, hogy végül is merre vezet.

Súlyos és sötét apa–fia viszonyt tár fel a dalban Bongor – a megszólított az örökké elérhetetlen, 15 éve halott édesapja, aki egész életében apatikus alkoholbeteg volt. Ennek ellenére nem terápiás ventilációról vagy önsajnáltatásról van szó. A dal egy kész pszichoterápiás diagnózis, valódi érzelmi feloldással és bivalyerős katarzissal.

A téma félelmetes mélységéhez az elsődleges kapaszkodónk a szöveg. Állhatunk bármilyen szörnyű helyzettel is szemben, ha a valósággal ilyen pontossággal el tudunk számolni, és képesek vagyunk megtalálni a kifejező szavakat, az már felér egy fél győzelemmel. Veretesen ki van dolgozva a prozódia, kristálytiszta minden gondolat, a főhős pontosan tudja, mit beszél. Érezhető, hogy megérett erre a szembesülésre, mindennel rendelkezik, amire szüksége lehet hozzá.

Végig a megértés igényével közelít az apaképhez, nem vezeti félre sem ítélkezés, sem vádaskodás, nincs egy felesleges, vagy túlzó gondolat, szó, dallam a 6 perces dalban.

„Ha egy dolgot elérek, már megelégszem bőven.
Hogy az én gyerekem nem fog félni tőlem.”

A vallomás fejezetei egymásra rakódnak: nem állunk meg az apa sorsánál – akit egyéves korában hagyott el az ő apja –, hiszen ennek transzgenerációs következménye a jelenkori fiú sorsa, annak pedig az ő fiáé, úgyhogy az elbeszélő pillanatnyi tisztaságánál sem tudunk megállni, végig benne vagyunk a mostban, nincsen nyugvópont, folyamatos a feszültség, az alkoholizmus egy élete(ke)n át tartó betegség, amiből nem lehet kigyógyulni, egyszerűen csak folyamatosan józannak kell maradni. A dal rezgésszáma is ennek a feszített jelenidejűségnek az állapotát rögzíti.

Az apa rekviemje után a második zenei fejezetben Bongor saját művészi pályáját tárja fel kendőzetlenül: „Hogy valami ürességet belül helyre billentsek, egyre többen elismertek azok, akik nem ismernek. Miattad mentem előre végig, mint a hadvezérek, és miattad hittem egész úton azt, hogy szart se érek.” A művészi aktust általában a szeretethiány generálja. A rapkarrier egzisztenciális kompenzációja annak az űrnek, amit az apa hagyott, enélkül nem lenne alkotás, vagy teljesen más irányba tartana. Nemcsak az album, a teljes Bongor-életmű tűzforró magja ez, brutális oppozíció.

„Két gramm kóla, két új nóta, toltam rá még gyógyszereket.
Nézd meg, apa, mire vittem, szeretnek és jól keresek.
Folytattam, hogy hátha még több szeretetet nyerek ezzel.
Kár, hogy összekevertem az elismerést a szeretettel.”

Ez egyébként örökös kérdés: kell trauma a maradandó művészethez? Minél nagyobb az egykori szeretethiányból, vagy tragikus eseményből fakadó űr, annál nagyobb az alkotói potenciál? Sok példa szól mellette, hogy igen (csak párat: József Attila, Kurt Cobain, Munch, vagy a születésénél ikertestvérét maga alá gyűrő Radnóti), és igen, ez a dal sem született volna meg a nyomasztó gyerekkor nélkül. Kell, hogy legyen valami, ami mély és zsigeri hiányérzetet támaszt az alkotóval szemben.

Egy olyan lélektani problémára gondolok, ami rákényszeríti az alkotót, hogy szembesüljön a létezés kíméletlen kérdéseivel, és hogy áttörje magát valahogy az üvegfalon, ami a zárt és védett hétköznapjainkat határolja – az ilyen ontológiai problémákra adott művészi megoldások jutnak el a magasművészet színvonaláig.

Az Apa is ilyen – és oda is lehet tenni bármilyen magasművészeti alkotás mellé, megállja a helyét.

A popzene háza táján ugyanakkor ritkaság az ilyen mélyen szántó téma. Nagyon fülbemászó dalokat lehet írni a hétköznapok kisszerű problémáiról, az önkeresés, a párválasztás, a csalódottság frázisairól is, nem elvárás mélyre menni. Kérdés, hogy Bongor most, hogy egyenesbe jött, és részben az alkotófolyamatnak köszönhetően legyőzte (?) árnyékát, mivel fog foglalkozni dalaiban. Biztosan ki akarja majd próbálni, milyen az élet a blockbuster lemez után, megbékélve önmagával, a sorsával, tisztaságával, ifjú apukaként. Ír majd új vibe-okat, játékos beefeket, lehet, visszatér a politikai témákhoz is. Viszont valószínűleg – ezt megkockáztatom, bízva a teljes felépülésében –, az Apá-hoz hasonló megrendítő erejű, vallomásos dalt nem fog még egyet. Bizonyos előadók egy dalt írnak egész karrierjük alatt; ezt a dalát már megírta Bongor.